Vajdasági Magyar Vadászok Társasága

Egyetemi évei alatt jogot tanult, de nagyon érdekelte a földrajz, a néprajz és a fényképészet.Valószinűleg ebből fakadt az utazás iránti rajongása is. Első útjára 1884/85 folyamán került sor amikor is nagybátyával, Vojnich Jakabbal bejárták a Szentföldet, majd Egyiptomot és Korfu szigetét. Közben ha csak tehete vadászott. Az 1890-es évek eleje főleg a hazai apróvadas vadászatok jegyében telt el a szabadkai, kanizsai, topolyai, bajsai, bácsalmási határokban, vagy egy-egy adriai szalonkavadászaton. 1891-ben 11 társával egyetemben létrehozták a szabadkai Nimród Vadászegyesületet melynek ő lett az egyik vadászmestere. A Velencei-tavon megtartott nagy vízi vadászatok mintájára 1896-ban francia vadászokat látott vendégül kikkel a Palicsi-tavon mint egy 30 csónakkal vízi hajtóvadászatot rendeztek. Pár óra alatt 320 récét, szárcsát és vöcsköt ejtettek el. Közben rendszeresen részt vett a hazai és nemzetközi galamblövő és céllövő versenyeken. Legnagyobb sikerét 1895-ben érte el amikor Monte Carloban galamblövészetben elnyerte az Orpheus dijat majd pár nappal később ugyanott pisztolylövészetben is diadalmaskodott. Mivel családot nem alapított ezért szenvedélyeinek élt. Utazott, vadászott, fényképezett és minderről könyveket írt. 1893-ban észak amerikai körúton vett részt. 1895-ben bejárta Nyugat-Európát. 1898-ban Skandináviában tűnt fel. 1906-ban megtekinti a Vezuv kitörését, majd 2 év alatt bejárja a Csendes ócean szigetvilágát, Ausztráliát, Új-Zélandot. 1909 és 1910-ben Szudánban és Ugandában 2 vadászútat bonyolított le. 1911 és 1912 folyamán India, Bali és Jawa szigetén vadászott. 1914-ben ismét Afrikában járt. Az 1910-es vadászata alkalmával Közép-Afrikába összefutott és egy estét átbeszélgetett a volt amerikai elnökkel Theodoer Rooseveltel. 1911-ben Budapesten megtartott nemzetközi agancskiállításon a fekete kontinensről hozott gyűjteménye ezüst éremben részesült. Habár kilenc könyvet írt amelyekben mindig részletesen kitér vadászataira számunkra a legértékesebb az utolsó könyve. Hogyan vadászunk veszélyes vadra c. műve az első magyar nyelven megjelent vadászati szakkönyv amely részletes leírásokat ad nem csak Afrika, Ázsia, Indonézia vadjairól hanem praktikus tanácsokat ad a vadászat megszervezése, fegyverek és lőszerek használatáról, a vadászható vadfajok jellegzeteségeiről. Mindezt saját valamint barátai (elsősorban Fernbach Bálint) tapasztalatai illetve angol és német szakkönyvek felhasználása alapján írta meg. Sajnos a könyv a feledés homályába merült mert 1914 tavaszán adták ki, pár hónappal később a szerző meghalt s újabb pár hónappal később kirobbant a Nagy Háború. A mű külön értéke, hogy Vojnich Oszkár korát megelőző vadászetikai meglátásait is papirra vetette.1914. május 20-án Port Saidban, az Eastern szállodában, 2 nappal 50.-ik születésnapját betöltve, utolsó afriaki utjáról hazafelé tartva, Vojnich Oszkár öngyilkosságot követett el. Szeretett városában Szabadkán temették el. Vadászhagyatéka részben megsemmisült, részben a Szabadkai Városi Múzeum illetve a budapesti Természettudományi Múzeum tulajdonában van. Értékes fegyvergyüjteményét unokaöccsére, Vojnich Miklósra hagyta ám Budapest 1944/45-ös ostromakor az teljesen megsemmisült.

1897-ben járt Indiában és Tibetben, 1900-ban Ceylonon, 1902-ben Egyiptomban, Abesziniában és Szomáliában, 1902/03 Braziliában, 1904/05 Ugandában (itt csatlakozott hozzá először legjobb barátja és vadásztársa Fernbach Bálint), 1905/06 Kenyában, 1906-1909 közt kétszer Német Kelet-Afrikában s végül 1911-ben a Ferenc József földön. Vadászútjairól pontos feljegyzéseket vezetett s ennek köszönhetőleg később komoly élménybeszámolók születtek főleg a törörkkanizsai és nagybecskereki újságok hasábjain. Feljegyzéseinek egyik komoly hibája, hogy egy-egy ilyen vadászút során elejtett vadakat, barátjával Fernbach Bálinttal, egy közös listán összegezték, így nem mindig lehet tudni hogy ki, mit, mennyit és hol lőtt. Utolsó útjáról hazatérve hamarosan ágynak dőlt és 52 éves korábban, 1911. december 3-án meghalt. Gyüjteménye, végakarata szerint a Torontálvármegyei Múzeum tulajdonába ment át. A több száz trófeának, néprajzi tárgynak, 718 fényképnek alig találtak elég helyet. Az ötvenes években előbb a palicsi majd a szabadkai múzeumhoz kerületek a tárgyak ahol sajnos nem készült pontos jegyzék arról, hogy melyik tárgy honnan származik. Így a Tallián hagyaték nagy része névtelenné vált. A fényképek többsége a nagybecskereki gimnáziumba maradt ahol azonban örökre nyoma veszett.

Fernbach Bálint. Hősünk az iskolában közepes tanuló volt de a birtok irányításhoz, mezőgazdasághoz nagyon értett ezért apja a dunaparti szontai uradalmat szánta neki ami egy kb. 20.000 holdas mocsár közepében feküdt s mint egy 4639 holdat tett ki. Birtokrendszere közepébe 1903-ban, vidékünkön egyedülálló módon, egy 27 szobás vadászkastélyt építetett melynek saját villanytelepe is volt. Az épület igazi kincseket rejtett: „Van itt két oroszlán, melyek özül az egyik 2 m 8 czm hosszú, három orrszarvú, három vízió, strucz, krokodil, óriáskígyó, érdekes majmok, kb. 120 féle antilop, gazella, délszaki madárfaj stb. és kb. 300 drb. tudományos szempontból is érdekes, eredeti fényképfelvétel Afrikából, melyeket a tulajdonos, ki kétévenként szokott Afrikába utazni, maga vett fel a helyszínen. Az itteni könyvtár is kb. A kastély mellett egy park is volt majd később egy állatkert főleg afrikai állatokkal. Mindezidáig még nem nyert bizonyságot de az állatokat valószínűleg Kittenberger Kálmánon keresztül szerezte be aki nem egyszer a fehér vadásza volt afrikai útjai során. 1904/1905-ben Brit Kelet-Afrikában vadászott barátjával, Tallián Emillel. 1906-1907 közt ismét Afrikában találjuk a két barátot hol csatlakozott hozzájuk Horthy Jenő is. 1909-ben Német-Kelet-Afrikában vadászott, majd 1910 elején Teleki Sámuel után a legnagyobb magyar expediciót, mint egy 100 porterből (teherhordozóból) álló szafarit szervezett. A fehérvadásza Kittenberger Kálmán volt. 1911-ben került sor utolsó nagy vadászútjára legjobb barátjával Talián Emillel a messzi északra, a Ferenc József-földre. Barátja halála után újabb vadászút szervezésébe fogott. Alaszkába szeretett volna menni 1914 őszén. Mindebből nem lett semmi mert közbe szólt az első világháború. Ez az álma örökre álom maradt… Fernbach Bálint nem csak a nagyvilágban hanem magyar földön is vadászott. A birtokát körülvevő földeken és láposokban vadnyúlra és vadkacsára de itt találkozott először szarvassal is. Érdekes módon legnagyobb szarvasait mégsem itt ejtette el. 1904-től Liptó megyében 10 éven át folyamatosan bérelte a teplicskai állami kincstári erdészet Róna nevű vadászterületét. Egy évtized alatt legalább 17 bikát ejtett el köztük két nagyot és egy kapitálist. Ez utóbbi, egy 18-ast, 10 kg feletti agancssúlyút 1904-ben lőtte. Abban az évben ez volt a Magyar Királyság területén elejtett egyik legnagyobb szarvasbika. Sajnos vadászatairól feljegyzéseket nem készített. Csendes, magábaforduló jelleme ezt nem engedte meg. Így vadászatairól egy mindössze 34 oldalas naplótöredék maradt fenn. Az első világháború után az új délszláv állam agrárreformja drasztikusan megnyirbálta hatalmas birtokát, adóterheit azonban nem csökkentették. Többször beidézték a csendőrségre ahol bántalmazták, megszégyenítették, zaklatták…. S közben 1924 tavaszán átszakítva a gátakat, kilépett medréből a Duna. Mindent elmosott, tönkretett. A vadászkastélyt is és mindent amiért ez az ember annyit tett. Lélekben megtört. 1926. január 3-án, vasárnap hajnalban cselédei egy lövésre riadtak fel. Apatini házában, 6 búcsúlevelet hátrahagyva, kedvenc vadászpuskájával szíven lőtte magát. Végső megnyugvásra az apatini családi sírboltban lelt. Vadásztrófeáit, fegyvereit gyermekei őrizték a nagynénjüktől örökölt krivajai kastélyban. A második világháború után a fegyverek egy részét az elmenekülő utódók elásták (néhány közülük évekkel később meglett amikorra már teljesen elrozsdásodtak) másik részük eltünt. A trófeák kisebbik része a szabadkai múzeumba került mig a többségük a birtok melletti mocsarasokba lett bedobálva és elpusztítva.